Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királykisasszony. Mindenki szerette, hisz csodaszép lány volt. Messzi földről jöttek a királyfik megcsodálni szépségét, annak reményében, hogy ha meglibbenti a szél a haját, meg tudnák érinteni, de ha nem, csak a mély zöld szemeibe nézhessenek, ami beleégette magát a szivükbe.
Ha kilépett a kastélyból mindenki mosolyogva fogadta:
-Királykisasszony! De gyönyörű vagy ma, s milyen szép a mosolyod!
A lány csak pirult és mosolygott. Tudta, hogy mindenki szereti szépségéért, kedvességéért. Hacsak tudott, mindenkihez szólt pár szép szót, mindenkit bátoritott és megdicsért. Szatyrában mindig hordott magaval egy kis kenyeret, s ha valaki éhezett, nagy szeretettel odaadta. Ha pedig nap végére nem találkozott senkivel, mindig utjába került egy kutya, macska vagy madár, aki szivesen elfogyasztotta a megmaradt kenyeret.
Teltek a napok és nem tudni miért, de amikor nem zsongták körül, nem figyeltek folyton rá, nem mondták, hogy milyen szép, amikor egyedül volt, nem figyelte a madarak gyönyörű csicsergését, nem nézett a kék égre és csodálta a tovaúszó felhőket, nem figyelte a napról napra növekedő liliomokat, nem találta a gyönyört a bimbózó cseresznyefában, sem a zümmögő méhekben, ahogy szorgosan gyüjtötték a virágok sárgálló porát. Nem figyelte a masirozó hangyasereget, amint századmaguknyi nagyságú bogarakat, kenyérdarabokat és gyümölcsöket cipeltek az erőditményükbe, nem adott már a kutyának, macskának, madaraknak sem enni, csak a patak partján merengett. Magát nézte a viz tükrében.
-Szép vagyok, nem? Micsoda gyönyörű fürtjeim vannak, s milyen különös a szemem. Okos is vagyok, kedves is, türelmes, mosolygós, szorgos. És ez mind csak én!
A patak nem ellenkezett, csak csorgadozott tovább. A lány pedig ezt igenlésnek vette.
A vizet nézve magáramosolygott, megrebbentette szempilláit, s tettszelgett magának. Mélyebbre ment az erdőbe, ahol a fák dúsan sorakoztak egymás mellett. Dúdolgatni kezdett, s ahogy erősödött a hangja, hallotta a visszhangot is. Igyhát kiáltott egyet:
-Hahó! Én vagyok! Én, a szépséges királylány! Szép vagyok, ugye? Szép!
-Szép.-jött a visszhang.
-És kedves!
-Kedves...
Jó volt a saját hagját hallani, micsoda lágy, csilingelő hang..
A pataki is, az erdő is megerősitette. Szép volt és kedves.
Újra emberek közé került, akik újra csak dicsérték. Amint viz közelébe került, nem a halakat nézte, nem a fehérlő tavirózsákat, nem az apró szines kavicsokat, hanem a saját arca tükörképét. Mindig megcsodálta azokat a szép szemeket, amelyek kacsintva néztek vissza rá. Megigazitotta a haját, megcsipkedte az orcáját, megharapdálta az ajkát, és ment is tovább. Hiába lesték a kacsák és hattyúk, várva a kenyérdarabokat, mint régen, nem hullt a vizbe semmi. Kint volt a mezőn, s már nem köszönt rá a dolgozó alattvalóira, mint régen, csak a búzakalászokat figyelte, ahogy meglibbennek a lágy szélben, s a haját simogatta: -Az én hajam még ennél a búzatáblánál is szebb, lágyabban kap bele a szél, hisz milyen selymes.
Ha a kastélyba lépett, nem köszönt már a szolgálóinak, mint régen, csak elégedetten hallgatta a hangjától zengő folyósókat. Nem szólt kedvesen az udvarhölgyeihez, és nem segitett nekik, mint régen, csak kiadta az utasitásokat mindenkinek, ő meg hátradőlve pihent, hisz a szép kezeit is kimélni kell.
Nem játszott már a gyermekekkel pajkosan, csak arrábbhessegette őket, nehogy összekoszolják drága ruháját. Nem hallgatta végig az öreg nénik mesés történeteit, csak lábával dobbantva sietősen továbbált: -Nincs nekem időm erre, öreganyám!
Ahogy igy teltek a napok már nem várták az állatok az erdő szélén, nem lesték a kacsák a tó partján, nem mosolyogtak már rá annyit az emberek, de ő ezt nem vette észre. Az ajkai pirossága, a haja selymessége, a szeme kacsintása ennél fontosabbnak tűnt.
Egyszer azonban nagyon megbetegedett. Hangja rekedtes lett, haja hullani kezdett, homloka ráncos lett, szája megbiggyedt, szemei elvesztették ragyogásukat.
Zokogva ült a tükör előtt:
-Hova lett a szépségem, mi lesz velem?!
Helyzete nem javult, s a királyi orvos szomorúan mondta, hogy bele kell törődnie új arcába, nem lesz újra olyan, mint régen.
-Hát jó, mondta a lány, újra a tükör előtt. Lehet nem vagyok már szép, de azért a többi tulajdonságom megmaradt: kedves vagyok, mosolygós, türelmes, szorgos, okos.
Kedves vagyok, hisz mindig adok a rászorulóknak, megetetem az állatokat.
-Nem, már nagyon rég nem adtál egy koldusnak sem, és az állatok sem várnak rád az erdő szélén. Belefáradtak a várakozásba.-szólt vissza a tükör.
A lány pirulva nézte magát.
-Jó, de attól még mosolygós vagyok.
-Persze. Mikor is mosolyogtál utoljára? Igen, a tejesfiúra... Régen volt az. Azóta te sem mosolyogsz és más sem mosolyog rád vissza. Hacsak a patak vizében rezgő tükörképedet nem számitjuk.
-Jól van, no, akkor türelmes.
-Akkor, amikor visitozva kergeted el a játtszani akaró gyerekeket? Vagy amikor a szolgálód haját téped meg, mert túl lassan adja rád a ruhákat?
-Szorgos!
-Vajon?!
A lány körülnézett a szanaszét szórt ruhákkal tarkitott szobán, s látta, amint egy-egy tál gyümölcs, maradék torta és csirkecsontok is meghúzódnak a sarkokban.
Szégyenkezve nézett maga elé.
-Okos?
A tükör nem válaszolt.
-Okos vagyok, és bebizonyitom!
Sötét, csuklyás parasztruhába bújt és útnak indult. Vitt magával kenyeret, mint régen, és adományt a szegényeknek. Az erdő szélen addig várt, mig megjelent egy kis madár. Megetette, majd megvárta mig a madár összecsiripeli az erdőt s megjelenik a többi éhes állat is. Miután mindet jóllakatta, bement a faluba, szétosztotta a pénzt a koldusoknak, ráköszönt a parasztokra, leült fecsegni az öreg nénikékkel.
Senki nem ismerte meg, de mindenki megszerette. Senki sem bókolt neki, de mindig várták, hogy újra megjelenjen. Senki nem dicsérte, de mély tisztelettel voltak iránta.
Igy teltek a napok, s a lány újra a tükör előtt ült.
-Talán soha nem is voltam igazán szép, talán soha nem is tudtam, mi a szép. Buta voltam, nem okos...s addig nem is leszek okos, mig teljesen le nem győzöm a bennem lakozó szörnyeteget-önmagamat.
A tükörből némán nézett vissza rá egy lány, akinek szemében ott volt újra a csillogás, de mostmár nem ugyanaz a fény, hanem valami sokkal mélyebb, sokkal fényesebb.
"Allah tudja az egek és a föld rejtett titkait. Tudomása van neki szivetek legtitkosabb gondolatairól is. "(35:38)
