Véletlen

..."Aki féli Allahot, annak Ő kiutat talál, és onnan gondoskodik róla, ahonnan nem is számit rá. Aki Allahra hagyatkozik, annak Ő elégséges."...(65:2-3)

Indultam már el úgy útnak, hogy nem tudtam, hol alszom éjszaka. Kóboroltam már pénz nélkül a zsebemben. Sokmindent csináltam, amire bárki azt mondhatja, őrület, meggondolatlanság, felelőtlenség. Pedig számomra nem az.
A Mindenható életem minden percében segitett, vezetett, és mutatta az utat, hogy merre is tovább. Sokszor túl sok volt az egybeesés, túl sok véletlen, aminek semmi esélye sincs egyszerre, egymás után történni.

Mi az esélye annak, hogy az ember XII. végén depis barátnőjével pályaválasztásról beszélgessen a főtéren, arról, hogy mennyire nem is tudja, mit kezdjen magával a továbbiakban. Mi legyek, ha nagy leszek? Pszichológus? Érdekes szakma, de talán nem nekem való. Lelkész. Azt nagyon szeretném, de vajon ügyes lennék? Vajon megállnám a helyem? Tényleg tudnék Isten akarata szerint vezetni egy gyülekezetet? Erről egy valakivel szeretnék elbeszélgetni. De megkeresni nem merem.
Már hazafele indultam, s az egyenes út helyett, valami megmagyarázhatatlan ok miatt mégiscsak a hosszabb és kanyargós utat választottam. A lelkészre gondoltam, s arra, hogy hogyan kereshetném meg, vagy lenne-e egyáltalán értelme pályaválasztásomról beszélni neki. Kavarogtak a gondolatok a fejemben, mikor betértem a sarkon, s majdnem felböktem a velem szembejövő lelkészt.
-Hát te? Pont rád gondoltam...akartam valamit kérdezni.-mondtam ki a szavakat, s csak utána kezdtem azon gondolkodni, hogy lehet, nem is kellett volna. Végül oda jutottunk, hogy pár mondatban összefoglaltam a világról, társadalomról, erkölcsről alkotott véleményemet,mire kedves barátom, a lelkész röviden ennyit válaszolt:- Ha tényleg igy látod a világot, menj nyugodtan teológiára.
Kaptam egy választ, egy olyan kérdesre, amiért fohászkodtam, vagy legalábbis sóhajtoztam.
Felvételiztem. Nem jutottam be, de különleges emberekkel ismerkedtem meg. Jó barátokra tettem szert. Ettől eltekintve minden más "rosszul" sült el (amig rá nem jöttem, hogy mindennek megvolt a tökéletes helye és értelme az életemben), egészen odáig, hogy majdnem teljesen felhagytam a vallással. De még mielőtt mindennek elejibe szaladnék...
Volt egyszer egy poéta, s volt egy naiv kislány, egy törékeny rózsa, aki hitt a tündérmesékben. Szép szavak, az akarat ereje, és lám, megteremtődik az új vallás-abban hiszünk, amit megteremtünk önmagunknak, s Isten azzá válik, amivé mi teremtjük képzeletünkben. Az univerzum titkai összefolynak, mint festő palettáján a szinek kavalkádja, de itt mi vagyunk a festők, s azt festünk, amit szivünk diktál. A szivünk. Amit jó és rossz befolyásol. Allah óvjon meg mindannyiunkat a gonosztól!
Egy adott pillanatban eltűnt a rossz. Megszűnt létezni. Csak az univerzum volt, Isten, és én. És ha csak ez volt, önkényesen beszüntettem a törvényeket. Mert akkor talán még nem tudatosult bennem igazán, hogy Ki Isten, és milyen Hatalmas.
Szeretem a magyar nyelvet, nagyon szép és illő kifejezéseket találok mindig: kisisten. Ezt nem is magyarázom tovább.

Történt egyszer, hogy képzeletben elbarangolt a poéta és a kislány messziföldre, a sivatag homokjába.
3-4 napra rá kaptam egy állásajánlatot animátorként külföldön: Egyiptomba, Tunéziába, vagy Törökországba. Interjúk és különböző próbák után bekerültem a "kiválasztottak" közé. Bár válogatni lehetett az országok között, semmi nem volt biztos. És mégis sikerült elmenni a sivatagba. Egyedül.
Kiolvastam az Alkimistát. Akkor érdekesnek tűnt, mostanra meg is értettem. Az utolsó szavakban ez állt: Maktub!, azaz, meg van irva. És valóban megvan, alhamdulillah.
Santiago messziföldön keresi a kincset, végül pedig ott találja meg, ahonnan elindult. Én sem Egyiptomban lettem muszlim. De Santiagonak is előbb utaznia kellett, hogy megismerje a Világmindenség titkait-és muszlim lehessen.
Allah tudja csak, ha Egyiptomban maradok, talán nem is leszek muszlim. De hazajöttem, s gondolkoztam, próbáltam megérteni mindazt, ami érthetetlen, s egy mondat az egész: Ashadu an la ilaha, il Alla, wa ashadu anna Muhammadan Rasul Allah, kemény munka a következő lépés, és ezzel már nem is érthetetlen, hisz most már értem mi miért érthetetlen, annak, aki nem tudja, mit jelent ez a mondat, és értem magunkat, hogy nekünk mi ebben a gyönyörű. Érteni azt, amit Allah elvár tőlünk, tudni azt, hogy miért vagyunk itt, akarni valamit az evilágban a Túlvilágért. Ennél több nem is kell. Megvan az út és megvan a cél.


Mindig pont jókor, pont jóhelyen vagyok. A minap anyukámmal nagyon értéksen telt az idő. Felolvasott egy cikket Dr. Pető Andrásról, és különleges módszeréről, amivel kis idő alatt beteg gyerekeket megtanit ülni, járni, enni, fogatmosni, wc-zni.
Magyarországon van egy speciális iskola, az ottani eredményekről mesélt anyukám. Biztatóak.
Azóta már itt is találtunk, a közelben egy iskolát, ahol Pestről érkezett önkéntesek tornáztatják a kis legényt. Végigüvölti az egészet, de attól még hasznos és szükséges neki a fizioterápia, inshaAllah jobban lesz tőle.
Aznap, amikor anyukám felolvasta a cikket, el is meséltem az anyukának. Mire ő:
-Pont ma mondtam a férjemnek, hogy keressünk egy helyet, ahova elmehetnénk nyaralni, de ne igazi nyaralás legyen, hanem inkább fizioterápia a kicsinek.
És lám, a Kegyelmes mindig megadja azt, amire szükség van, azt, amit az ember nagyon keres.
Mondd, mi annak a valószinűsége, hogy Romániából származó lány ne is román legyen, mint az elején a házigazdák hitték, hanem magyar, s pont egy magyar orvos legyen az, aki ezt az innovativ tornamódszert bevezesse, na de főleg ennyire makacs anyukám legyen, akivel sokszor a kisfiú egészségügyi problémáiról és megoldásokról vitatkozunk addig, mig véletlenül találjon egy pont idevágó cikket? Véletlen...az egész életem csupa véletlen...
Hála legyen Allahnak minden percéért!