Száraz sivatagban helyenként apró virág sarjad, mint mester csiszolása közben a kipattanó szikra. A virág gyökeret ereszt, a szikra tüzet szit. Szived mégis mindezt tűri csendben, mozdulatlanul. Néha már-már majdnem ott a szikra, látom a szemedben, bárcsak apró lángra kapna!
De nem. Akaratod makacsul ellenszegül. Utálatod kiöl minden sarjadó virágot.
Máskor féltő szeretet árad belőled. Tudom, fáj. És olyankor fohászkodom a szikráért, a csodáért, ami új világot nyisson eléd, ami új virágot nyiljon.
Tekinteted szürkén-száraz virágokról regél. Apró, elfolytott csodák. Bárcsak hagynál, egszer, egyet növésnek, kinyilasnak eredni, csirájában nem elfeledni, nem megfeketedni.
Rám mutatsz. Azt hiszed úgy fitogtatom virágom, mint páva a tollait. Nem látod, hogy a virág is csak halandó. Nem látod, hogy ha nem ápolják, múlandó.
"Ezért ha egy gyermeket látsz, gondold azt: ő még semmi bűnt el nem követett Allah ellen, jobb ember tehát, mint én. Ha egy öreg embert látsz, gondold azt: ő sokkal régebben szolgálja Allahot, mint én, biztos jobb ember hát nálam. Ha tudóssal találkozol, gondold azt: neki megadatott, ami nekem nem, elérte, amit én nem értem el, tudja, amit én nem tudok – hogyan hasonlíthatnám hát magamat hozzá? Ha tudatlan emberrel találkozol, gondold azt: ez az ember tudta nélkül követett el bűnt Allah ellen, én pedig tudatosan. Allah törvénye szigorúbb velem, mint vele, nem tudhatom hát, hogy melyikünk milyen végre jut. Ha hitetlennel találkozol, mondd azt: nem tudhatom, lehet, hogy muszlim lesz, és jótettekkel fogja bevégezni életét. Amikor az Iszlámot felveszi, bűnei megbocsáttatnak, de ami engem illet, lehet, hogy Allah tévelygésbe visz, hitetlenné válok, és amikor Allah előtt állok majd, azok között leszek, akiket büntetéssel sújt." (Imam Ghazali)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése