Nézem a kezeimen a lassan múló sebeket, s fájlaltatom azt az utolsó taslit, amit ma az orromra kaptam a muszlim macskámtól. Igen, muszlim, jól látod, testvérem!
Ronda, csapzott szőrű kis állat volt, Allah tudja csak, hányadikként szedtük össze. Mint oly sok állatot, őt is megetettük, altattuk, szeretgettük...s végül nálunk ragadt. Most jó kövér kis fekete dög, s szemtelenül apritja a házanépét, főként a szegény kutyát. Kiscica volt még, amikor ruhazsebben járt sétákra kendvenc kis barátjával. Mig a kutya szabadon mászkált, Girmic, a macsek, kiváncsian kukucskált és szemügyre vette a nagyvilágot. Egyszer annyira érdekesnek talált egy autót, hogy sikeresen megszökött, és belebújt annyira, hogy már a nyávogása is alig hallattszott. Jöttek a hagyományos technikák: ciciciiiii, piszpiszpiiiisz...semmi. Jött a tej, szalámi...semmi. Én ezt kérkedőn néztem végig, mégse mertem nyilvánosság elé hozni azt a titkot, amit tudtam. Végre nem volt más senki ott csak mi ketten-a macska meg én, igy, bár remegő hangon, de belekezdtem az Azánba. Allah tudja, jól tettem-e vagy sem...de a macska előmászott a kocsiból. Következő esetünk már egy fa tetejére esett, illetve mászott. Már nagyobbacska volt, amikor kitettük a fűbe hemperegni. Ment is ez egy idejig, mig közbe nem jött egy kedves fa, aminek olyan hivogató törzse volt, hogy a koronájáig meg se lehetett állni. Létra nem volt, csak seprű...szegény macska...Senkinek nem mondhattam el titkom, gyűltek az emberek, a sajnálatok, a mosolyok, és úgy tűnt soha nem leszünk újra csak kettesben. És egyszercsak leszállt az est, az emberek megunták a bámeszkodást, csalódottan tértek haza: Ááá, majdcsak lejön reggelig...vagy ott alszik, aztán holnap kitalálunk valamit. Végre! Kettesben maradtunk, és most holtbiztosan, reményteljes, sőt szilárd tudással zengtem az Azánt, gyere, macska, hallgasd Urad szavát. És a kis kópé elindult. Nyávogott, mintha velem egyszerre repesné: Laa ilaha, ill Allah! Ő az Uram, Övé a tökéletes dicsőités, ha Ő velem, senki sincs ellenem. Minden kis lépése, ami közelebb hozta a földhöz ezt sugallta: nincs kitől félnem, csak Allahtól. Addig kúszott, mig kezemmel el nem értem, és kaptam ölbe: Isten hozott, kis muszlim macskám!
Azóta megnőtt, és szemtelen. Kételkedni kezdtem muszlimságában olyankor, amikor letámad ima közben, és néha, Allah bocsásson meg, sikeresen elrontja az imámat, amikor nevetésre késztet, mert ha nem a lábujjaimat harapdalja úgy, hogy az borzasztóan csiklintson, hát a közeli asztal tetejéről kapok egyet-egyet a fejemre, amikor éppen meghajlásra készülök. Ennyit tartott...az elején mindenki muszlimnak születik, aztán “kinövi”.
De nem, mégsem. Az én macsekom kitartó az iszlámban, Alhamdulillah! Eddig nem figyeltem, de most már tudom...ha mosakodni látom, közel az imaidő...
