Mormotamese

Magas hegytetőn, hol a havasi gyopárok nőnek, szúrós sziklának tövében, szép nagy barlang mélyén élt egy mormota.
Sok-sok éve, hogy beköltözött oda, és várt. Kezdetben arra várt, hogy valaki majd utána jön, felszinre hozza, hogy újra az erdő-mező lakóival lehessen. Pedig soha nem jött senki. Igy kis idő alatt megszokta az egyedüllétet, ráérzett a csend melódiájára, megszerette a sötétséget. Hisz ha egyedül volt, Avval lehetett, Akivel akart, ha csendben ült, meghallhatta a csend szinfóniáját, s ha sötétben volt, szeme elé világosság, egy teljesen új világ tárult.
Órákon keresztül merengett az élet dolgain csendben, sötétségben, békességben.
Egyszer csak, egy meleg nyári naplementekor, amikor a barlang falait narancs-rózsa fények simogatták, furcsa hangot hallott. Egy madár volt az. Olyan szépen dalolt, hogy a mormota nem birt ellenállni. Komótosan kitotyogott, és szemügyre vette a kis dalolót. Csodaszép, szines tollai elkápráztatták, amint megcsillantak a lemenő nap sugaraiban.
Kilépett a barlangból, s megcsodálta a szinek táncát, beszippantotta a friss fuvallat-hozta virágillatot, és lenézett a hegytetőről a mélybe.
-Milyen csodás világ!
Szóba elegyedett a madárral, sokmindenről elbeszélgettek. Olyan rég nem beszélt már a mormota, nem hallatta hangját, hogy teljesen átszellemülten, megállás nélkül csak mondott, és mondott. Megpillantott egy gyikot, s odaszaladt hozzá. Vele is szivélyesen elfecsegett. Elindult lefele a hegyen, ahol egyre több állat csatlakozott hozzá. Bár rég nem szólt, most, hogy eleredt a nyelve, mindenki megkedvelte, szivesen voltak társaságában. Leereszkedett a hegyről, és az erdő szélére ért. Meglátott egy mókust, s bár mormotáknak nem illik mókusokkal szóba állni, megszólitotta. Mókus koma előkeritette az egész klánját, s igy estefelé, amikor a sötétség veszélye eluralkodott a tájon, körbeülték mind az öreg tölgyfát, s beszélgettek. Vegyes volt a társaság. Mókusok és mormoták, gyikok, madarak, békák és bogarak. Nagy volt a zaj, és sok a fecsegés, mindenkin erőt vett a nevetés.
A mormota, egy óvatlan pillanatban felnézett a sötét égen felvillanó hulló csillagra, s eszébe jutott barlangja. Eszébe jutottak, azok a csendes reggelek, és éjszakák, s az, hogy akkor semmi másra nem gondolt, mint Rá.
Most pedig, hogy itt van, zaj van, s bár szereti, lelke mélyén úgyis tudja, ez nem az az út, amin valójában járni kell. Annyit fecsegett, hogy személye vicc tárgyává vált, s az erdő népe úgy szólongatta: "ordibáló kis mormota".
Ottmaradt még reggelig, de a napfelkelte első sugarainál nyújtózott egy jót, majd elindult szép lassan a hegyen felfelé. Visszanézett a szunyókáló állatseregre, s kicsit fájó szivvel, de egyszerre nagy örömmel nézett fel a hegytetőn levő barlangra.
-Nekem ott a helyem. Én nem "ordibáló kis mormota" szeretnék lenni, hanem "morota, az okoska".
Új erővel indult neki a hegynek, s alig várta, hogy a tetejére érjen, s hallgassa újra a csend szivszoritó szavát, burkolózzon a sötétség fényébe, és hagyja elméjét beszélni szája helyett. De mostmár tudta, nem kell várnia senkire. Ha kedve támad, talán még ki-ki kukucskál barlangjából, integet az erdő népének, talán még el is beszélget velük, de barlangját szivben többet soha el nem hagyja. Felérkezett a hegy tetejére, barlangja elé, s mostmár mosolyogva törölte meg lábát a küszöbön: Isten hozott Haza!

"Tarts mérsékletet a járásodban és halkitsd le a hangodat! A legkellemetlenebb hangja, bizony a számarnak van!"(31:19)