Darázsmese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy naiv kislány. No, nem azért, volt naiv, mert kicsi volt, de azért sem, mert buta. Csak úgy...
Az erdő közelében lakott, ahol megannyi állat bújkált. Szülei mondták neki, hogy ne menjen az erdőbe, túl messzire, hisz elképzelhetetlen veszélyek leselkednek rá. Például... medvék.
- Medvék? Nem hiszem, hogy annyira messzire kerülnék, de ha igen, biztos vagyok benne, hogy engem a medvék szeretnének.
Hát akkor rókák.
-Rókák? Azok is.
Kigyók!
-Engem a kigyók is szeretnek!-dobbantott lábával eltökélten.
A kislány elindult, s nem is került messzire, megállt a sebesvizű patak partján és nézegette a szorgos méheket, amint egyik virágról a másikra szálldogálnak csapatostól. A csapat hirtelen a kislány mellett suhant el, s berepült egy közeli fa odvába.
-Nahát!-kiáltott a kislány.-Egy egész méhkas. Megyek, megkukucskálom, hogyan szorgoskodnak.
Oda is ért, s kiváncsian dugta be fejét az oduba. Hihetetlen látvány. Mintha egy egész városra pillantott volna rá: utcák, járatok, apró odvak, házikók. Jöttek- mentek a méhek, tettek-vettek ügyesen. Az odu legmélyén ott ült az anyaméh, aranyszinű trónusán, kényelmesen, s csak figyelte alattvalóit, akik annyi mindent megtettek érte. Akadt pár méhecske, kiknek nem volt elég csak a mezei virág. Ők többre vágytak: rózsákra és akácokra, orgonákra, tulipánra. Jobb jövőért áhitozva néztek ki az oduból, de a királynő mindig ledorongolta őket.
-Maradjatok csak itt, és végezzétek a munkát, amit én adok nektek. A mezei virág is virág. Jó az! Részemről szállhattok cukorra is, ha az emberek közelébe kerültök.
Ne képzeljétek azt magatokról, hogy többrevalók vagytok, hogy jobbat érdemeltek.
A méhek erre megbolydultak. Zizzegni kezdett a kaptár, hisz ilyet ők még nem hallottak.
-Hisz méhek vagyunk! Minél gyönyörűbb virágokat kellene látogatnunk, minél édesebb mézet megalkossunk! Nekünk ez a küldetésünk: édes, illatos méz...nem akármilyen!
A királynő mérges lett.
-Ha nem engedelmeskedtek, elkergetlek birodalmamról!
A méhek közül egyre többen felfigyeltek, körülállták a trónust. Akadt köztük egy vitéz harcos, ki kiállt úrnője mellé és elhamarkodottan igy szólt:
-Menjetek! Pusztuljatok innen, ti lázadók! Mert saját kezemmel vetek véget ennek.
A méhek kettéoszlottak. Az egyik csapat a királynő mellé állt, zizzegtek mérgesen. Akadt köztük olyan, aki nem is tudta miért zizeg, de tette, hisz hűséges alattvaló volt.
A kis csapat csalódottan vonult vissza, hisz kevesen voltak, szándékuk jó, de meghallgatásra nem találtak.
A vitéz méh bölcs volt. Más, mint a többiek. Látta a kislányt kukucskálni, s szóba elegyedett vele.
A kislány naiv volt. No, nem azért, volt naiv, mert kicsi volt, de azért sem, mert buta. Csak úgy...
Azt hitte, talán majd ő, mint külső szemlélő, segiteni tud.
Betette hát kezét az oduba, s tenyerére emelte a kis lázadó csapatot. Hisz igazuk volt. Ő például az akácmézet szerette legjobban. Vagy a rózsa mézet. Milyen finom is...különleges...mennyire más lehet olyan méhnek lenni, aki egész lényével arra törekszik, hogy minél finomabb mézet készitsen.
Amint megértőn tartotta a méheket tenyerén, a vitézzel beszélt.
-Kedves bölcs vitéz, te vajon mit látsz? Hisz bölcs vagy.
A vitéz elgondolkodva zümmögött. Elmerengve nézett hol a királynőre, hol a tenyéren tartott kis csapatra, hol a kislányra.
A kislány egyet gondolt, fogta magát s a tenyerében levő kis csapatot a királynő elé tette. Arra gondolt kibékiti őket, hisz igazuk volt, nem jó az akármilyen méz, de a királynő makacsságából nem engedett.
Törekedniük kell a jóra...nem akármilyen méhek ők, hisz mások az ők mézükből meritenek édességet mindennapjaikban. Például én is. Meg a kislány is.
A királynő alattvalói, s maga a királynő is kezét látva megijedt.
-Jönnek, támadnak!
-Talán elég lesz, ha megcsiklintjuk.-mondta az egyik, s gondolt az óriás kézre.-Sokan vagyunk, elbánunk vele.
Igy is tettek. A kislány nevetni kezdett. Soha nem érzett még sokszáz apró lábacskát végigszaladni a kezén.
Nevetgélt, mig egszercsak egy méh meg nem csipte. S ezt látván még egy, majd még egy, s a kislány visitozva vette ki kezét az oduból.
Gyorsan a patakhoz szaladt, s látta, amint sebei feldagadnak, bepirosodnak, s mitobb, mennyire fájnak.
Tükörképét nézte a patakban, s visszaemlékezett egy régi beszélgetésükre.
Neki is elmesélte már, hogy őt mindenki szereti, még a kigyók is.
Most riadtan állt a patak szélén, s igy szólt:
-Engem mindenki szeret... Csak a méhek nem. Hisz, aki szeret, az nem csip. Ha pedig akarattal csip, az nem méh. Az, már egyenesen darázs.