Hétköznapi ajándék

Már lassan hozzászoktam ahhoz, hogy engem néha bántanak, tudatosan is, de többször csak tudatlanságból, ma mégis egy régen áhitozott egyszerű kis ajándékot kaptam- egy őszinte mosolyt.
Ma ügyintézésből jövet, úgy éreztem be kell mennem egy boltba. Pékárút venni. Pedig volt otthon kenyér. Tényleg nem tudom, miért kellett nekem oda bemenni. Illetve most, már tudom...
Beléptem az ajtón, körülnéztem, hogy mit is lehetne megvenni. Talán sütit? Ááá, nem. Veszek inkább egy fekete kenyeret anyukámnak. Odaállok fizetni, mire a pultos néni felteszi az oly utálatos kérdést:
-Arab a férjed?
Már előre akkorát sóhajtottam magamban, hogy megéreztem, ahogy ez kiült az arcomra.
-Nem, nem vagyok férjnél. Muszlim vagyok.
-A lányom is.
Egyszerre kikerekedtek a szemeim, nem hittem a fülemnek. A néni picit mosolygott. Ilyet én még nem láttam, nem hallottam!
-És, és ???
-De ő Palesztinában él, a férjével.
-Értem...-rögtön arra gondoltam, hogy majd egy anyai panaszkodást kell végighallgatnom arról, hogy tényleg nem érti, hogy egy fiatal nő miért kell igy elnyomja magát...
-Na és te, hogy lettél muszlim?
-Hát olvastam, meggyőződtem, és felvettem az Iszlámot.
A néni mégjobban mosolygott, és azt mondta:
-Ugye, hogy milyen igaz ez a vallás? Én is fel akartam venni, mert köztük éltem, és megtapasztalhattam, de akkoriban én egyedül voltam nő, nem volt senki ismerősöm, kellett volna két férfi tanu, s igy mégsem lettem muszlim. De itt más...
Akkora kő hullott le a szivemről, mint már régen...végre egy anyuka, egy felnőtt ember, egy nő, megláthatta, megtapasztalhatta az Iszlám igazi oldalát, s saját meggyőződéséből ilyet mondott! Allah áldja az összes testvért, aki ebben részt vett, s segitett neki felismerni az Igaz Utat!
El is kezdtem neki magyarázni, hogy nem kell az a két tanu, ha nincs, és, hogy jöjjön csak mecsetbe, s keresse meg a Korán román nyelvű értelmezés magyarázat forditást. Kérdezte, ha még járok arra-hát sajnos ez a bolt a város másik részén van, de ha Allah megsegit, tényleg meglátogatom...
Úgy jöttem ki onnan, mint akit le kéne lőni ahhoz, hogy befogja a száját. A következő utcasarokig nem motyogtam semmi mást, mint: SubhanAllah, Alhamdulillah, Allahu Akbar!

Mormotamese

Magas hegytetőn, hol a havasi gyopárok nőnek, szúrós sziklának tövében, szép nagy barlang mélyén élt egy mormota.
Sok-sok éve, hogy beköltözött oda, és várt. Kezdetben arra várt, hogy valaki majd utána jön, felszinre hozza, hogy újra az erdő-mező lakóival lehessen. Pedig soha nem jött senki. Igy kis idő alatt megszokta az egyedüllétet, ráérzett a csend melódiájára, megszerette a sötétséget. Hisz ha egyedül volt, Avval lehetett, Akivel akart, ha csendben ült, meghallhatta a csend szinfóniáját, s ha sötétben volt, szeme elé világosság, egy teljesen új világ tárult.
Órákon keresztül merengett az élet dolgain csendben, sötétségben, békességben.
Egyszer csak, egy meleg nyári naplementekor, amikor a barlang falait narancs-rózsa fények simogatták, furcsa hangot hallott. Egy madár volt az. Olyan szépen dalolt, hogy a mormota nem birt ellenállni. Komótosan kitotyogott, és szemügyre vette a kis dalolót. Csodaszép, szines tollai elkápráztatták, amint megcsillantak a lemenő nap sugaraiban.
Kilépett a barlangból, s megcsodálta a szinek táncát, beszippantotta a friss fuvallat-hozta virágillatot, és lenézett a hegytetőről a mélybe.
-Milyen csodás világ!
Szóba elegyedett a madárral, sokmindenről elbeszélgettek. Olyan rég nem beszélt már a mormota, nem hallatta hangját, hogy teljesen átszellemülten, megállás nélkül csak mondott, és mondott. Megpillantott egy gyikot, s odaszaladt hozzá. Vele is szivélyesen elfecsegett. Elindult lefele a hegyen, ahol egyre több állat csatlakozott hozzá. Bár rég nem szólt, most, hogy eleredt a nyelve, mindenki megkedvelte, szivesen voltak társaságában. Leereszkedett a hegyről, és az erdő szélére ért. Meglátott egy mókust, s bár mormotáknak nem illik mókusokkal szóba állni, megszólitotta. Mókus koma előkeritette az egész klánját, s igy estefelé, amikor a sötétség veszélye eluralkodott a tájon, körbeülték mind az öreg tölgyfát, s beszélgettek. Vegyes volt a társaság. Mókusok és mormoták, gyikok, madarak, békák és bogarak. Nagy volt a zaj, és sok a fecsegés, mindenkin erőt vett a nevetés.
A mormota, egy óvatlan pillanatban felnézett a sötét égen felvillanó hulló csillagra, s eszébe jutott barlangja. Eszébe jutottak, azok a csendes reggelek, és éjszakák, s az, hogy akkor semmi másra nem gondolt, mint Rá.
Most pedig, hogy itt van, zaj van, s bár szereti, lelke mélyén úgyis tudja, ez nem az az út, amin valójában járni kell. Annyit fecsegett, hogy személye vicc tárgyává vált, s az erdő népe úgy szólongatta: "ordibáló kis mormota".
Ottmaradt még reggelig, de a napfelkelte első sugarainál nyújtózott egy jót, majd elindult szép lassan a hegyen felfelé. Visszanézett a szunyókáló állatseregre, s kicsit fájó szivvel, de egyszerre nagy örömmel nézett fel a hegytetőn levő barlangra.
-Nekem ott a helyem. Én nem "ordibáló kis mormota" szeretnék lenni, hanem "morota, az okoska".
Új erővel indult neki a hegynek, s alig várta, hogy a tetejére érjen, s hallgassa újra a csend szivszoritó szavát, burkolózzon a sötétség fényébe, és hagyja elméjét beszélni szája helyett. De mostmár tudta, nem kell várnia senkire. Ha kedve támad, talán még ki-ki kukucskál barlangjából, integet az erdő népének, talán még el is beszélget velük, de barlangját szivben többet soha el nem hagyja. Felérkezett a hegy tetejére, barlangja elé, s mostmár mosolyogva törölte meg lábát a küszöbön: Isten hozott Haza!

"Tarts mérsékletet a járásodban és halkitsd le a hangodat! A legkellemetlenebb hangja, bizony a számarnak van!"(31:19)

Darázsmese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy naiv kislány. No, nem azért, volt naiv, mert kicsi volt, de azért sem, mert buta. Csak úgy...
Az erdő közelében lakott, ahol megannyi állat bújkált. Szülei mondták neki, hogy ne menjen az erdőbe, túl messzire, hisz elképzelhetetlen veszélyek leselkednek rá. Például... medvék.
- Medvék? Nem hiszem, hogy annyira messzire kerülnék, de ha igen, biztos vagyok benne, hogy engem a medvék szeretnének.
Hát akkor rókák.
-Rókák? Azok is.
Kigyók!
-Engem a kigyók is szeretnek!-dobbantott lábával eltökélten.
A kislány elindult, s nem is került messzire, megállt a sebesvizű patak partján és nézegette a szorgos méheket, amint egyik virágról a másikra szálldogálnak csapatostól. A csapat hirtelen a kislány mellett suhant el, s berepült egy közeli fa odvába.
-Nahát!-kiáltott a kislány.-Egy egész méhkas. Megyek, megkukucskálom, hogyan szorgoskodnak.
Oda is ért, s kiváncsian dugta be fejét az oduba. Hihetetlen látvány. Mintha egy egész városra pillantott volna rá: utcák, járatok, apró odvak, házikók. Jöttek- mentek a méhek, tettek-vettek ügyesen. Az odu legmélyén ott ült az anyaméh, aranyszinű trónusán, kényelmesen, s csak figyelte alattvalóit, akik annyi mindent megtettek érte. Akadt pár méhecske, kiknek nem volt elég csak a mezei virág. Ők többre vágytak: rózsákra és akácokra, orgonákra, tulipánra. Jobb jövőért áhitozva néztek ki az oduból, de a királynő mindig ledorongolta őket.
-Maradjatok csak itt, és végezzétek a munkát, amit én adok nektek. A mezei virág is virág. Jó az! Részemről szállhattok cukorra is, ha az emberek közelébe kerültök.
Ne képzeljétek azt magatokról, hogy többrevalók vagytok, hogy jobbat érdemeltek.
A méhek erre megbolydultak. Zizzegni kezdett a kaptár, hisz ilyet ők még nem hallottak.
-Hisz méhek vagyunk! Minél gyönyörűbb virágokat kellene látogatnunk, minél édesebb mézet megalkossunk! Nekünk ez a küldetésünk: édes, illatos méz...nem akármilyen!
A királynő mérges lett.
-Ha nem engedelmeskedtek, elkergetlek birodalmamról!
A méhek közül egyre többen felfigyeltek, körülállták a trónust. Akadt köztük egy vitéz harcos, ki kiállt úrnője mellé és elhamarkodottan igy szólt:
-Menjetek! Pusztuljatok innen, ti lázadók! Mert saját kezemmel vetek véget ennek.
A méhek kettéoszlottak. Az egyik csapat a királynő mellé állt, zizzegtek mérgesen. Akadt köztük olyan, aki nem is tudta miért zizeg, de tette, hisz hűséges alattvaló volt.
A kis csapat csalódottan vonult vissza, hisz kevesen voltak, szándékuk jó, de meghallgatásra nem találtak.
A vitéz méh bölcs volt. Más, mint a többiek. Látta a kislányt kukucskálni, s szóba elegyedett vele.
A kislány naiv volt. No, nem azért, volt naiv, mert kicsi volt, de azért sem, mert buta. Csak úgy...
Azt hitte, talán majd ő, mint külső szemlélő, segiteni tud.
Betette hát kezét az oduba, s tenyerére emelte a kis lázadó csapatot. Hisz igazuk volt. Ő például az akácmézet szerette legjobban. Vagy a rózsa mézet. Milyen finom is...különleges...mennyire más lehet olyan méhnek lenni, aki egész lényével arra törekszik, hogy minél finomabb mézet készitsen.
Amint megértőn tartotta a méheket tenyerén, a vitézzel beszélt.
-Kedves bölcs vitéz, te vajon mit látsz? Hisz bölcs vagy.
A vitéz elgondolkodva zümmögött. Elmerengve nézett hol a királynőre, hol a tenyéren tartott kis csapatra, hol a kislányra.
A kislány egyet gondolt, fogta magát s a tenyerében levő kis csapatot a királynő elé tette. Arra gondolt kibékiti őket, hisz igazuk volt, nem jó az akármilyen méz, de a királynő makacsságából nem engedett.
Törekedniük kell a jóra...nem akármilyen méhek ők, hisz mások az ők mézükből meritenek édességet mindennapjaikban. Például én is. Meg a kislány is.
A királynő alattvalói, s maga a királynő is kezét látva megijedt.
-Jönnek, támadnak!
-Talán elég lesz, ha megcsiklintjuk.-mondta az egyik, s gondolt az óriás kézre.-Sokan vagyunk, elbánunk vele.
Igy is tettek. A kislány nevetni kezdett. Soha nem érzett még sokszáz apró lábacskát végigszaladni a kezén.
Nevetgélt, mig egszercsak egy méh meg nem csipte. S ezt látván még egy, majd még egy, s a kislány visitozva vette ki kezét az oduból.
Gyorsan a patakhoz szaladt, s látta, amint sebei feldagadnak, bepirosodnak, s mitobb, mennyire fájnak.
Tükörképét nézte a patakban, s visszaemlékezett egy régi beszélgetésükre.
Neki is elmesélte már, hogy őt mindenki szereti, még a kigyók is.
Most riadtan állt a patak szélén, s igy szólt:
-Engem mindenki szeret... Csak a méhek nem. Hisz, aki szeret, az nem csip. Ha pedig akarattal csip, az nem méh. Az, már egyenesen darázs.

Medvemese

Kerek erdő közepén éldegélt egy öreg medve.
Járt fel-alá szomorún, társaság után keresve.
Sóhajtott is búsan szegény: medvék közt leszek én legény!
Egy baj volt már csakis vele, medvetábor nem kedvelte.
Gondolt egyet medvekoma: -Leszek én a magam ura!
Útnak indult szaporán,
dombok között, hegy alján.
Elérkezett messziföldre, másik erdő közepébe
Körülnézett kételkedve: nincs már itt egy szál se, medve...
Volt viszont egy lusta borz,
Gyerünk öreg, toborozz!
Borzos borzunk belecsapott,
-Csináljunk Aranycsapatot!
Mentek vigan tovább, ketten,
vigyorogva, önfeledten.
Tisztás szélén kakukk hallszott,
leröppent és csatlakozott.
-Hova megyünk harcostársak?
Van egy szúnyog, kardforgató, hivjuk őt is, az lesz a jó!
Jött a szúnyog fegyverkezve,
rajta sisak, és a vérte.
-Ismerek egy őrzőkutyát, úgy énekel, mint operát!
Elértek a kutyaólhoz,
áriázott is a Borzos.
-Gyerünk fiúk, másszunk fára,
ott a mókus, várt is mára.
Magas fának tetején, ült a mókus, kis szendén.
-Szedjünk mind egy mogyorót, bulizzunk aztán egy jót!
Állt a medve elmerengve...
Füstbe ment már rég a terve?
Visszavágyott medveföldre,
medvék közé brummogni, málnásokban bújkálni.
Késő reggel ébredni, csupán medvének lenni.
Most már késő kiszállni, erdő népe rá számit.
Ment hát igy a csapat tovább, felkeresni a nagy bálnát...

Edd meg te!

Fontolgatom a leendő, meg nem született, meg sem fogant gyerekeim tanittatását. Allah tudja igazán, hova kerülök majd, hol találok társat. Viszont annak nagyon örülnék, ha Iszlám iskolába járhatnának a gyerekeim...meg még én is.
Ha ez mégsem történne meg, nekem kell majd olyan óvatosnak és okosnak lenni, hogy csemetéimet a jó útra terelgessem, Allah engedelmével. Azt tudom, hogy angolul sok jó dolog van, viszont azt majdnem biztosan tudom, hogy magyarul nincs semmi ami a muszlim gyerekek nevelésében segitségünkre lehetne, akik meg nem tudnak angolul elveszve érezhetik magukat. Ugyhogy, akkor most csinálok egyet, inshaAllah valakinek hasznára lesz! Ha másnak nem...magamnak. :)

http://muszlimgyerekek.blogspot.com/


Arra példaként pedig, hogy ki hogyan neveli gyerekét az iszlámra, álljon előttünk egy palesztin testvér kisfia, aki 4 éves.
Az óvodában rá figyelni kellett, hogy ne egyen haram dolgokat. Gondolták a szülők. Meg is kérték az óvónőket, hogy ne adjanak neki semmi ilyesmit. Étkezéskor a gyerek az óvónő mellé ült, aki épp szalámis szendvicset készitett.
Az óvónő megkérdezte:-Kérsz?
A gyerek nagy mérgesen rávágta:- Ez disznó. Edd meg te!

Lakum dinukum, wa liya deen...

Az enyém?!

-Az enyém!-kiáltott fel durván és tépte ki testvére kezéből. Szegény plüssmaci megtépázva került egyik gyerek kezéből a másikéba.
A kislány sirva fakadt, majd elrohant.
-Az enyém, ismételte a fiú és büszkén nézett a zsákmányra.

-Az enyém! Orditott húgára a lány.-Mit képzelsz, csak igy kölcsönveheted a kedvenc ruhámat?! Ez az enyém, többet ne is nyúlj hozzá!
Húga sóhajtva tette be maga után az ajtót.
-Az enyém! Fogta ruháját és méregette magát a tükörben.

-Az enyém! Kiáltott a férfi feleségére. Az én házamban élsz, az én kenyeremet eszed, hát maradj már csendben!
A nő orcáját félreforditva, hogy senki se lássa, hagyta legördülni lassú forró könnyeit.
-Az enyém! szólt pökhendin a férfi és megleste tükörképét az előtte kitöltött kávéban.

-Az enyém!-szólt a bátyjára -Többet meg ne lássalak a volánnál. Ez a kocsi minden kincsem, nem engedhetem, hogy valami baja essék.
Bátyja vállát vonogatva, csalódását visszafolytva nézett rá.
-Az enyém! húzta végig kezét az újan festett csillogó kocsin.

-Az enyém!-szólt anya a lányára- Mit képzelsz te magadról, hogy ilyen ékszerekkel akarsz útnak indulni? Vedd csak a saját bizsudat, az neked bőven elég.
A lány vágyakozón nézett vissza utoljára az arany csillogására.
-Az enyém! markolt bele az asszony a dobozba, s emelte láncait a szive fölé.

-Az enyém...-állt a tátongó mély gödör előtt a fekete földet nézve. Szive összeszorult, nagyokat nyelt. Apró kövek, fekete sár, futkosó hangyák, felbukkanó giliszták vették körül. Belemarkolt a földbe, majd nézte, amint az kipereg ujjai közül, s eltűnik az avaron.
-Az enyém...-borult le a földre könyörögve, bocsánatért esedezve.

"Ki az, aki Allahnak tisztességes kölcsönt akar adni, hogy Ő [az Utolsó Itélet elszámolásakor] többszörösen megduplázza néki azt? Allah [az egyiknek] szűk marokkal, [a másiknak] bőkezűen [mér]. Hozzá fogtok visszatérni." (2:245)

Hangyamese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy bölcs öreg hangya. Kis bolyban élt a falu szélén, a nagy tölgyfa árnyékában.
A kolónia szorgosan nyüzsgött, tett-vett, de ha gondjuk akadt, mindig az öreg bölcshöz fordultak.
Az öreg nem beszélt sokat. Ha viszont szólt, mindig okosan tette.
Történt egyszer, hogy két hangyát hurcoltak elébe, tegyen igazságot.
-Találtam egy nagy kenyérmorzsát, gondoltam elcipelem egyedül.-mondta az egyik.
Erre jött ő -mutatott a mérgesen kipirult társára-és miután elcipeltük kettesben, azt mondta az övé.
-Ne haragudj, öreg bölcs, ez nem igy történt. Én találtam a morzsát, ő pedig segitségét ajánlotta. Amikor megérkeztünk, azt mondta én alig cipekedtem, igy az elemózsia őt illeti.
-Bizony, bizony...-szólt az öreg.
Mindkét hangya felháborodottan közbeszólt.
-Bizony, bizony?! Azaz tényleg őt illeti?
-Bizony, bizony?! Azaz tényleg neki kellene adjam?
-Bizony, bizony...
A két hangya egymásra nézett, majd az öreg bölcsre...bár mindketten kicsit mérgesen, de tiszteletben tartották, amit a bölcs mondott: bizony, bizony...
Megfogták a morzsát, egyik hangya egyik oldalát, másik a másikat, s kettétörték, testvériesen. Egymásra néztek békésen, majd csendben, elégedetten távoztak mindketten:-Bölcs ez az öreg...meg kell hagyni, mondta az egyik a másiknak.
-Igen...nem is kellett volna ide jussunk. Sajnálom, hogy erősködtem, te voltál, aki valójában rátaláltál.
-Nem, nem...egy lépéssel előttem jártál, s végül is segitettél, amúgy is meg kellett volna osztanom veled.
A bölcs egyedül maradt, s maga elé merengve gondolkodott:
-Fiatal koromban azt hittem mindent tudok. Sokat tanitottam, s megosztottam minden tudásom. Felnéztek rám, pedig nem tudtam, csak hangoskodtam. Egyre többet tanultam, s közben öregedtem, s most úgy érzem semmit nem tudok. Mégis felnéznek rám. Pedig nem is látják valójában mit teszek...
Mert egy mondat jókor, jó helyen, mindig, mindent szerencsésen megold. Bizony...bizony!

Mondjam, vagy ne mondjam?

Amikor az ember igazságtalanságot lát a világban, felszólal?
Legtöbbünk nem. Pedig feladatunk lenne felszólalni, tenni valamit ellene, megakadályozni. Vagy legalább kiállni a véleményünk mellett.
Ehelyett néma csendbe burkolózva hagyjuk, hogy a dolgok csak történjenek, majd anélkül, hogy valaki is jobbá tenné a helyzetet, feledésbe merüljenek.
A média keselyűi néha lecsapnak egy-egy témára, darabokra tépik, ha pedig mindenki jól befalatozott belőle, otthagyják a lerágott csontot. Falatozni mindenki szeret. Takaritani nem.

Link: A Wikileaks története

Hallgatnak a WikiLeaksről. Lerágott csont. Főszervezője befeketitve, ezzel együtt a honlap sem tűnik már érdekesnek. Csapat kettébomlott, létrehozták az OpenLeaks-et. Róluk meg eddig senki nem hallott. És igy, az a munka, amit megkezdtek, talán szépen lassan csődbe megy, feledésbe merül, mert már eléggé le van rágva. És történt valami a csámcsogáson kivül? Szerintem nem.
Továbbra is lopnak, csalnak, sikkasztanak az országainkban, továbbra is ölnek, kinoznak és röhögve lőnek ártatlanokra a világ háború súlytotta területein. És mi, miután egy jót csámcsogtunk az egészen, megyünk tovább, felemelt fővel, mert hát ez minket ugyse érint.
Szobám csendes, puha és kényelmes zugából én sem tudok tenni sokat, csak felelevenitem az információt, hátha te, aki olvasol, fohászaidban felemlegeted azokat az embereket, akiket igazságtalanul megölnek, felemlegeted a gyerekeket, akik elvéreznek.
Mondjam, vagy ne mondjam, ami lelkem mélyéből előbukkan ilyenkor? Azon kivül, hogy könnyek gördülnek le arcomon, feldúlva nézem végig, ami a világban történik, s még ha küzdeni is próbálnék ellene, nem érzek mást, mint undort és utálatot.
És eszembe jutnak olyanok, akik azt hiszik Pokol nincs.
Márpedig Pokol van, és Isten igazságosságából fakadóan mindazt, amit egyesek elkövetnek az evilágon, visszakapják a másvilágon, többszörösen!
És akkor megszűnik beteg nevetésük.

"Emiatt irtuk elő Izráel fiai számára azt, hogy ha valaki megöl egy emberi lényt, anélkül, hogy [annak halála bosszú lenne] valaki másnak [a megöléséért], vagy [megtorlás lenne azért], hogy [a megölt] romlást [okozott volna] a földön- akkor olyan az, mintha az összes embert ölte volna meg. Aki ellenben életben tart valakit, olyan az, mintha az összes embert életben tartotta volna. És eljöttek hozzájuk [időről-időre] a mi küldötteink nyilvánvaló bizonyitékokkal. Ám közülük számosan bizony ezután [is] semmibevették a határokat a földön." (5:32)