Nagypénteki sirató

Nagypéntek van. A keresztényeknek állitólag ünnep. Éppen ezért nem is igazán gyászolnak vagy szomorkodnak e napon, hanem inkább egy jót ünnepelnek. Azért is hivják "Good Friday"-nak.
Na de nem keresztényekről beszélek, vagy hogy fogalmazzam úgy, hogy érthető legyen...mert bizony muszlim az is, aki részegeskedik, vagy bármi más bűnt követ el...akkor ez a sok ember körülöttem is mind keresztény. Nem?! Vagy kezdjünk el mutogatni, hogy ő jó keresztény, ő meg nem? Hagyjuk ezt inkább Allahra!

Én csak elmesélem a napom. Delután 4 körül jár az idő, elég késő, hogy ilyen hosszú útra induljak, de azért elindultam a tengerpartra.
Egyik buszmegállóban két fiatal, egy fiú funky lépésben hátrál, s hangosan röhögve mutogat a buszmegállóba épitett kis menedék kunyhó egyik sarkába. Lassit a busz, világosabbá válik, hogy min is nevet ilyen jól. Láttszik egy földön heverő kéz.
Te jó ég, hivjuk a mentőt!-ugrik legelőször is az eszembe. De amint a busz leáll, bebizonyosodhatunk, hogy nincs veszély. A srác újra közelebb lép a földön hempergő fekete rucis borzos lányhoz, belemarkol a hajába és segit neki-hányni.
Felhorkan a buszos társaság. Még szerencse!- azt hittem itt mindent szabad és mindenki csak némán tűri.
Megyünk tovább. A tizenéves cigiző párocskákon kivül semmi különösebb attrakció.
Elmentem kicsit pénzt költeni, szokásos egészségtelenségek, tipikus depiűző eszközök: csoki, keksz, gyümölcslé. Na meg egy pizsamagatya, amit lehet majd bohócnadrágnak is használni. Alig várom, hogy rendelhessek egy orrot, meg talán egy parókát-bár azon még gondolkodom, hogy hogy legyek becsületes muszlim bohóc...Talán a parókát rávarrom egy hijabra.
Ezután indulok is a partra, s bár még csak 5 körül jár az idő az utcán nem járnak az átlagos emberek, csak félmeztelen lányok és üvöltöző fiúk. És nem, nem csúfolkodom. Sajnos. A félmeztelenséget pedig ugy értem, ahogy mondom. Bár nem tudom hány fok volt, alattam cicanadrág, vastag nadrág, trikó, vekony magasnyakú és vékony pulcsi, na meg kabát. Rajtuk nyári miniszoknya, és trikó, magassarkú. Ennyi. Még harisnya se.
Ez csak kicsit extrém, mert a megszokott kategóriába a vékony leggings, rövidujjú és balettcipő tartozik. Megszokott...annak, aki megszokta, mert én ahányszor kiteszem a lábam a házból és rövidujjúban vagy zokni nélkül meglátok valakit, rögtön visszakivánkozom a radiátor mellé.
Megyek tovább. Balhé az utcán. Egy miniszoknyás lány épp hogy nem kaparja ki a szemét egy igencsak izmos fiúnak, akinek már szorul ökölbe a keze, s a barátai tartják vissza. Benyúlt a szoknya alá. Vajon miért? A lány pedig felháborodott. Vajon miért?!
Kezd egészen félelmetes lenni az utca, gondolkodom rajta, hogy visszatérjek-e, de már közel a part. Hátha arra már nem veszélyes. Persze, nem is az, de csak mert a sok fiatal mind a vidámparkban sikitozik.
A part és a tenger meg végre csak az enyém. Amilyen hideg van, nem igazán meri senki arrafele tenni a lábát. Én kisétálom magam, elgondolkodom a tenger nagyságán és Allah végtelenségén, csodálatosságán, jól átfagyok, s utána leülök enni.
Vettem kenyeret, meg szendvicskrémet. Az egyik sajtos-savanyú uborkás, a másik halas-kukoricás. Ülök, s eszem a halas szendvicsemet, mostmár a parkban, s nézem a hattyúkat meg kacsákat, s közben félszemmel azt várom, hogy a közelben letelepedett fiatalok mikor indulnak el felém. Miközben szól a zene a hátam megetti vidámparkból, sikolyokkal tarkitva, én csak majszolom a halat. Halat. Nagypéntek van. S ez nekem eddig eszembe se jutott. Én meg halat eszem muszlimként. Nem furcsa? Mások meg részegednek...keresztényként.


No...mára talán már kezd kitisztulni, hogy miért nem vagyok én annyira elragadtatva a nyugattól, mint amennyire azt más remélné.