Képmutatás

Allah Küldötte (béke legyen vele) azt mondta: „A képmutatónak három jele van (amelyről felismerhető): ha beszél valamiről, hazudik; ha ígéretet tesz, megszegi azt; ha megbízzák valamilyen ügyben, hűtlenül bánik azzal.” (al-Bukhári és Muszlim).

Ha ígéretet tesz, megszegi azt. Tartozom pár bejegyzéssel magamnak és másnak is.
Allah örizzen a hanyagságunktól és a megszegett ígéretektől. amin

A sokk

Egy kedves testvérem éppen orvosnál járt, amikor is az orvos sokkot kapott tőle.
Általában az orvos hat a betegére, meggyógyitja, kivizsgálja, de tehetséges testvérem kvázi megbetegitette orvosát. Nem csinált mást, csak kendőt kötött.
Hiába is, minden vágyunk, nekünk muszlimoknak, hogy a világot lesokkoljuk, nem pedig az, hogy Istennek engedelmeskedjünk.
Meg különben is, ki ne lelne örömet abban, amikor az utcán hülyének nézik, összesúgnak a háta mögött, kiröhögik, vagy tátott szájjal megállnak az út közepén és nem birnak továbblépni előlük. De ez Kolozsvár. Máshol lehet senkinek semmi baja, úgy tűnik máshova jobban beköltözött már a multikulturalitás, pontosabban talán még emlékeznek saját hagyományaikra.
Magyarként mindig belekötnek az emberbe, hogy ugyan már, ez kulturális dolog, meg megkérdik, hogy hogy lesz magyar lányból arab, vagy török? Az sehogy, legfennebb, szerencsés esetben MUSZLIM! S hogy a kendő magyar dolog, nem bizonyithatná semmi jobban, mint a népviseletünk.

Ime nemzetünk büszke női, akik nem szégyellnek kendőt kötni:

Zsoboki


Széki



Muszulyos


Magyarvistai



Csángó



Sárköz


Csákányháza (Szlovákia)

A szomszéd fűje mindig zöldebb

Két anyuka beszélget:
-Képzeld, teljesen ki vagyok készülve, a lányom muszlim lett, hosszú ruhákban jár, kendőt köt, nyáron is, amikor olyan meleg van és egy szál haja se láttszik ki alóla.
-Te beszélsz?! Az én fiam buddhista szerzetes lett, hosszú ruhában jár, meztelen a fél válla, télen is, amikor olyan hideg van, és az egész haját leborotválta.

Hoppá

Egy néni (állitólag majdnem sirva) panaszkodott nagymamámnak, hogy nem köszöntem neki a megállóban. Nagymamám meg (helyettem) bocsánatot kért.
Lehet csak a hormonok hajtanak, de ez nekem nagyon nem tűnt helyesnek, gondoltam kijavitom a hibámat, különösebb kimagyarázás nélkül, pedig lenne rá logikus magyarázatom.
A legfőbbképpen az bántott, ami miatt az egész muszlim világ szégyenkezik. A néni azt kérdezte: -Ezt tanitja a Korán?
Engem lehet bántani, örültem volna annak is, ha ott a megállóban mindenki előtt szégyenit le, hogy fiam, nem tanitott meg anyukád köszönni? De nem, ha muszlim lesz az ember, rögtön a Koránba köt bele mindenki. Hiába rohangálnak keresztények ilyen-olyan változatos hibákkal, soha nem kérdi meg senki, hogy ezt tanitja-e a Biblia.
Muszlimként nem engedhetem meg magamnak azt, hogy rossz napom legyen, ne legyen kedvem valamihez, vagy éppen ideges legyek, nem csak amiatt, mert hálásnak kellene lennem minden Istentől kapott pillanatért, legyen az jó, vagy rossz, hanem amiatt is, hogy amikor kendősen lépek az utcára, mindenki a hibáimat lesi.
És mégis, néha vannak "rossz" napjaim...
Vettem egy dinnyét, gondoltam meglátogatom a nénit, és elbeszélgetünk, arról, hogy mit is tanit a Korán, és arról, hogy velem is lehet beszélgetni, nem csak nagymamámmal.
Összekerestem az egész utcát, de valahogy nem találtam meg a cimet. Megkerültem minden tömbházat, elolvastam minden névsort, rendesen belefáradtam. Végül úgy tűnt, végre megvan. Tasnádiné. Fel is kapaszkodtam a negyedik emeletre, kopogtam, de semmi. Újra kopogtam és megint semmi. Biztos nincs otthon, hát irok neki egy levelet, szólok, hogy erre jártam, s otthagyom a küszöbön a dinnyét. Még egy utolsót csengettem, hátha nem hallotta a kopogást, de nem történt semmi. Letettem a dinnyét és elindultam lefele. Mikor már majdnem leértem, hallottam egy ajtót kinyilni, utána pedig egy meglepődött jajgatást. Most már nem megyek vissza, majd csak találkozunk valamikor.
Hazaértem, beszélgetésbe elegyedtünk anyukámmal, és belém, mint villámcsapás sújtott, hogy a nénit nem Tasnádinak hivják, hanem Tusainak...