2010. máj. 11.
Ő megfizet
Könnybelábadt szemmel ülök és nézek magam elé.
Reggel lusta vagyok, alig birok kikelni az ágyból.
Téged puskadörrenés költ, vagy talán nem is hagy aludni.
Én attól féltem életem, ami felöl tudásom nincs, mi lesz évek múlva,
te attól félsz megéred-e a holnapot, s tudásod talán nagyobb, hisz hallod őket, amint összesúgnak konokul: "holnap újra a mi napunk lesz!"
Én hálátlan vagyok Uramhoz, hisz annyi mindenem nincs.
Te hálát adsz, csupán azért, mert még ma is élsz. Engem megáldott az Úr, jóléttel, gazdagsággal, ruhákkal, családdal, baráttal és sirok, mert nincs semmim. Nincs az, ami a tied. Tőled elvett mindent, ami az enyém volt. Nincs házad, nincs ruhád, nincs társad akit átölelj, nincs édesanyád, akinek ölébe dölj s sirj, csak sirj. Neked nincs senkid, csak Ő. Mert Allah elégséges a hivőknek.
És te hiszed, hogy Ő majd mindenért megadja fizetségünket, mi pedig mindenért megfizetünk.
Minden elpazarlott orámért fizetek.
Minden kicsordult könnyedért Ő megfizet.
Minden kidobott tál ételért megfizetek.
Minden éhezve töltött napodért Ő megfizet.
Minden pohár elöntött vizért megfizetek.
Minden csepp vizért mondott hálaadásodért Ő megfizet.
Minden elmulasztott imámért megfizetek.
Minden fohászodért, minden sohajodért, mely az Ő nevét emlegette, megfizet.
Minden fennhéjázásomért megfizetek.
Minden alázatos leborulásodért megfizet.
Mert téged keresnek és felkutatnak, nem pihenni, létezni sem hagynak.
Velem nem törődik senki, s ha valaki csúfosan néz rám, arra gondolok, ó, Uram, miért ilyen nehéz? Miért adsz ekkora megpróbáltatást, hisz néha úgy érzem összeroskadok.
Te szeliden tekintesz az égre. Ó, Uram, áldott a Te neved, hogy próbára teszel! Adj erőt, hogy éljem túl, hogy dicsérhesselek tovább, vagy add, hogy haljak meg a Te utadon, semmi mást nem repesgetve, mint az Igazságot, mi Te vagy: La ilaha, il Allah, nincs más Isten, csakis Te!
Leszállt az éj, s én, mi, csendben nyugovóra térünk. Álmodunk rózsaszin macikat, kacagást, cirkuszt, szülinapot.
Te vacogva ülsz a sötétben s várod a megváltó hajnalhasadást, le nem hunyva szemeid a sötétség gonoszában.
De nem! Ébredjünk már fel végre! Ébredjünk fel, hogy ők megpihenhessenek. Palesztina, Irak, Afganisztán, India és Pakisztán, Darfur, Csecsenföld és többiek! Valamikor felébredünk, s talán akkor ti is alhattok egy keveset.
Lassú, lusta nép vagyunk mi, ugy hivnak "Nemérdekel".
Pedig néha érdekel...s olyankor jut eszembe, mit tehetek érted.
Kezeimet az ég felé emelem: Ó, Uram, maradj velük, erősitsd a hitük! Ó, Uram, add, hogy többször megemlékezhessek róluk, s add, hogy ne legyen fohász, melyben nem kérem rájuk áldásodat, melyben nem kérem, hogy az Igazság győzzön mindenek felett.
Ne adj órát, melyben ne emlékezzek arra, miért vagyok itt, ne adj órát, melyben elfelejtsem mi az Igazság, s melyben ne utáljam az igazságtalanságot.
Ne adj percet, melyben ne adjak hálát mindazért, amim van, és kérjek azoknak, akiknek nincs. Ne adj percet, melyben ne utáljam a gonoszt, mely annyiunkban lakozik, s mely annyiunkat eltérit az Útról.
Vesszen mindaz, ki ártatlanokat öl, s vesszünk mind, kiket nem érdekel!
Mert megfizetünk...és Ő megfizet!
egy youtube videó hatására:
2010. máj. 2.
Terroristabőrbe bújva
Három gyerekem van, két fiú és egy lány. A nagyobbik most kezdett el olvasni, már ismeri az angol és arab betűket is. A középső kapott az apjától- csuklik el a hangja- egy háromkerekű biciklit, s azzal próbálkozik. A kicsi most tanul járni. Tegnap tette meg az első lépést, amikor tévézés közben elkapott a sirás. Talán elindult megvigasztalni.
Nem értik. Ők nem tudják.
A múlt héten törtek be a lakásunkba. A nagyobb gyerekek az anyósomnál voltak, a kicsi aludt. Engem a földre tepertek, anyámat összeverték. A férjem a segitségemre sietett, de túl sokan voltak. Elővettek egy pisztolyt, s vigyorogva emelni kezdték a szoknyámat. A férjem tusakodott velük, de ők erősen lefogták.
Amire végeztek velem, a férjem zokogott. Összetörve kuporogtam a földön, s a férjemet néztem, arra várva, hogy talán csak összeverik, és elmennek, hagynak minket. De nem. A fegyver elsült, s a férjem kerek szemekkel zuhant a földre.
Elmentek, megtompult minden s nem hallatszott semmi csak a vér csorgadozása. Némán néztem magam elé, s nem éberedtem ki, mig nem hallottam pici lányom keserves sirását a másik szobából. Kirohantam érte, ölbekaptam, s együtt sirtunk tovább az apja holtteste felett.
De nem, ezt még megkeserülik!
Volt egy kis kertünk, benne két olajfa. Nem fért meg benne sok, de elég volt ahhoz, hogy a forró nyári estéken kiüljünk teázni, s csodáljuk az apró virágok mellett meghúzódó paradicsom, murok és paprikapalántákat. Nem sok, de a miénk, saját termésből főzünk majd levest. Ebben a kertben ismertem meg a feleségem. Itt találkoztunk a családjával, s beszéltünk a házasságról. Gyönyörű lány volt, rögtön szerelmes lettem bele. Aztán megbeszéltük, hogy ide költözne, mondta, hogy nagyon tettszik neki a kert.
Azóta a kis olajfáknak megvastagodott a törzse, s árnyékuk véd a forró naptól.
De már nem minket.
Forró nyári este volt. Csendben jöttek. Én elszunditottam, a feleségem még kint tett-vett. Sikolyra ébredtem, majd fegyverdörrenésre, végül dübörgő léptek közeledtek. Bejöttek, s azt mondták:
-Takarodj, ez nem a te házad! És ne ellenkezz, mert úgy jársz mint a feleséged.
Nem tudtam, mi történhetett vele, de kézenfogtam a gyereket és szaladtunk, ahogy csak tudtunk. A küszöbön ott fénylett a feleségem vére, az olajfa alatt pedig ott volt a sápadt teste.
De nem, ezt még megkeserülik!
Bent főztem a konyhában, s közben hallgattam a gyerekek viháncolását. A gyerekeim kint játszodtak az utcán, amikor részegen arra jártak.
Hallottam a horkanásukat, hangos röhögést, majd egy durranás. A gyerekek kiáltozva szaladtak szét. Gyorsan kinéztem az ablakon, s láttam, ahogy a kisebbik fiam térdrerogyva kap a hasához. Minden gyerek elszaladt, csak egy maradt ott. A nagyobbik fiam. Megmeredve állt, és nézte kistestvérét, amint haldoklik. Lassan közeledett felé, mire ők ráorditottak: -Mit akarsz, kölyök, szaladj, hogy legyen céltáblánk.
A fiam nem szaladt, csak a testvére felé közeledett. Mérgében felvett egy követ és megdobta őket. Amire én odaértem mellé, már nem maradt más csak az utolsó szusszanása. A kisebbik már rég elvérzett.
A csapat meg hahotázva továbbállt: -Kővel dobigál a kis terrorista!
De nem, ezt még megkeserülik!
Maher Zain: Palestine Tomorrow Will Be Free
http://www.youtube.com/watch?v=foSbqLi6U10
2010. máj. 1.
Szépség és szörnyeteg
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királykisasszony. Mindenki szerette, hisz csodaszép lány volt. Messzi földről jöttek a királyfik megcsodálni szépségét, annak reményében, hogy ha meglibbenti a szél a haját, meg tudnák érinteni, de ha nem, csak a mély zöld szemeibe nézhessenek, ami beleégette magát a szivükbe.
Ha kilépett a kastélyból mindenki mosolyogva fogadta:
-Királykisasszony! De gyönyörű vagy ma, s milyen szép a mosolyod!
A lány csak pirult és mosolygott. Tudta, hogy mindenki szereti szépségéért, kedvességéért. Hacsak tudott, mindenkihez szólt pár szép szót, mindenkit bátoritott és megdicsért. Szatyrában mindig hordott magaval egy kis kenyeret, s ha valaki éhezett, nagy szeretettel odaadta. Ha pedig nap végére nem találkozott senkivel, mindig utjába került egy kutya, macska vagy madár, aki szivesen elfogyasztotta a megmaradt kenyeret.
Teltek a napok és nem tudni miért, de amikor nem zsongták körül, nem figyeltek folyton rá, nem mondták, hogy milyen szép, amikor egyedül volt, nem figyelte a madarak gyönyörű csicsergését, nem nézett a kék égre és csodálta a tovaúszó felhőket, nem figyelte a napról napra növekedő liliomokat, nem találta a gyönyört a bimbózó cseresznyefában, sem a zümmögő méhekben, ahogy szorgosan gyüjtötték a virágok sárgálló porát. Nem figyelte a masirozó hangyasereget, amint századmaguknyi nagyságú bogarakat, kenyérdarabokat és gyümölcsöket cipeltek az erőditményükbe, nem adott már a kutyának, macskának, madaraknak sem enni, csak a patak partján merengett. Magát nézte a viz tükrében.
-Szép vagyok, nem? Micsoda gyönyörű fürtjeim vannak, s milyen különös a szemem. Okos is vagyok, kedves is, türelmes, mosolygós, szorgos. És ez mind csak én!
A patak nem ellenkezett, csak csorgadozott tovább. A lány pedig ezt igenlésnek vette.
A vizet nézve magáramosolygott, megrebbentette szempilláit, s tettszelgett magának. Mélyebbre ment az erdőbe, ahol a fák dúsan sorakoztak egymás mellett. Dúdolgatni kezdett, s ahogy erősödött a hangja, hallotta a visszhangot is. Igyhát kiáltott egyet:
-Hahó! Én vagyok! Én, a szépséges királylány! Szép vagyok, ugye? Szép!
-Szép.-jött a visszhang.
-És kedves!
-Kedves...
Jó volt a saját hagját hallani, micsoda lágy, csilingelő hang..
A pataki is, az erdő is megerősitette. Szép volt és kedves.
Újra emberek közé került, akik újra csak dicsérték. Amint viz közelébe került, nem a halakat nézte, nem a fehérlő tavirózsákat, nem az apró szines kavicsokat, hanem a saját arca tükörképét. Mindig megcsodálta azokat a szép szemeket, amelyek kacsintva néztek vissza rá. Megigazitotta a haját, megcsipkedte az orcáját, megharapdálta az ajkát, és ment is tovább. Hiába lesték a kacsák és hattyúk, várva a kenyérdarabokat, mint régen, nem hullt a vizbe semmi. Kint volt a mezőn, s már nem köszönt rá a dolgozó alattvalóira, mint régen, csak a búzakalászokat figyelte, ahogy meglibbennek a lágy szélben, s a haját simogatta: -Az én hajam még ennél a búzatáblánál is szebb, lágyabban kap bele a szél, hisz milyen selymes.
Ha a kastélyba lépett, nem köszönt már a szolgálóinak, mint régen, csak elégedetten hallgatta a hangjától zengő folyósókat. Nem szólt kedvesen az udvarhölgyeihez, és nem segitett nekik, mint régen, csak kiadta az utasitásokat mindenkinek, ő meg hátradőlve pihent, hisz a szép kezeit is kimélni kell.
Nem játszott már a gyermekekkel pajkosan, csak arrábbhessegette őket, nehogy összekoszolják drága ruháját. Nem hallgatta végig az öreg nénik mesés történeteit, csak lábával dobbantva sietősen továbbált: -Nincs nekem időm erre, öreganyám!
Ahogy igy teltek a napok már nem várták az állatok az erdő szélén, nem lesték a kacsák a tó partján, nem mosolyogtak már rá annyit az emberek, de ő ezt nem vette észre. Az ajkai pirossága, a haja selymessége, a szeme kacsintása ennél fontosabbnak tűnt.
Egyszer azonban nagyon megbetegedett. Hangja rekedtes lett, haja hullani kezdett, homloka ráncos lett, szája megbiggyedt, szemei elvesztették ragyogásukat.
Zokogva ült a tükör előtt:
-Hova lett a szépségem, mi lesz velem?!
Helyzete nem javult, s a királyi orvos szomorúan mondta, hogy bele kell törődnie új arcába, nem lesz újra olyan, mint régen.
-Hát jó, mondta a lány, újra a tükör előtt. Lehet nem vagyok már szép, de azért a többi tulajdonságom megmaradt: kedves vagyok, mosolygós, türelmes, szorgos, okos.
Kedves vagyok, hisz mindig adok a rászorulóknak, megetetem az állatokat.
-Nem, már nagyon rég nem adtál egy koldusnak sem, és az állatok sem várnak rád az erdő szélén. Belefáradtak a várakozásba.-szólt vissza a tükör.
A lány pirulva nézte magát.
-Jó, de attól még mosolygós vagyok.
-Persze. Mikor is mosolyogtál utoljára? Igen, a tejesfiúra... Régen volt az. Azóta te sem mosolyogsz és más sem mosolyog rád vissza. Hacsak a patak vizében rezgő tükörképedet nem számitjuk.
-Jól van, no, akkor türelmes.
-Akkor, amikor visitozva kergeted el a játtszani akaró gyerekeket? Vagy amikor a szolgálód haját téped meg, mert túl lassan adja rád a ruhákat?
-Szorgos!
-Vajon?!
A lány körülnézett a szanaszét szórt ruhákkal tarkitott szobán, s látta, amint egy-egy tál gyümölcs, maradék torta és csirkecsontok is meghúzódnak a sarkokban.
Szégyenkezve nézett maga elé.
-Okos?
A tükör nem válaszolt.
-Okos vagyok, és bebizonyitom!
Sötét, csuklyás parasztruhába bújt és útnak indult. Vitt magával kenyeret, mint régen, és adományt a szegényeknek. Az erdő szélen addig várt, mig megjelent egy kis madár. Megetette, majd megvárta mig a madár összecsiripeli az erdőt s megjelenik a többi éhes állat is. Miután mindet jóllakatta, bement a faluba, szétosztotta a pénzt a koldusoknak, ráköszönt a parasztokra, leült fecsegni az öreg nénikékkel.
Senki nem ismerte meg, de mindenki megszerette. Senki sem bókolt neki, de mindig várták, hogy újra megjelenjen. Senki nem dicsérte, de mély tisztelettel voltak iránta.
Igy teltek a napok, s a lány újra a tükör előtt ült.
-Talán soha nem is voltam igazán szép, talán soha nem is tudtam, mi a szép. Buta voltam, nem okos...s addig nem is leszek okos, mig teljesen le nem győzöm a bennem lakozó szörnyeteget-önmagamat.
A tükörből némán nézett vissza rá egy lány, akinek szemében ott volt újra a csillogás, de mostmár nem ugyanaz a fény, hanem valami sokkal mélyebb, sokkal fényesebb.
"Allah tudja az egek és a föld rejtett titkait. Tudomása van neki szivetek legtitkosabb gondolatairól is. "(35:38)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)