Szellőként libben fel lelked, s száll a magasba, repül, megállithatatlan, egyre közelebb kerül Urához, már-már érzed a Paradicsom illatának reményét. Szivedet a szeretetnek oly ereje járja át, melyet még érezni is nehéz, mely vénáidat fesziti, ereidből kicsorduló forró vérként árasztja el egész lényed. Minden részed Urad szinét áhitozza, összhangban önmagaddal, az Ő törvényeinek magadat alávetve, apró porszemként a földön mégis felhőnek érzed magad, ki átkarolná örömében az emberiséget, sziklának, mely alázatosan áll Ura előtt, arany-búzatáblának, mely a szélben meghajol Ura előtt áhitatban, tenger hullámjának, mely engedelmesen leborul, majd elcsitul.
S mig te tovarepülnél, hirtelen az evilág húz vissza. Mint nehéz béklyó, magához láncol, s nem enged felemelkedni. Önmagadba tekintesz, és a belső hang zúg-búg, mig felhőböl nem leszel már, csak esőcsepp, mely a szürke semmibe hull.
Visszaesel az evilági zűrbe, zajba, szürkeségbe, melyet hit fénye nem ragyog be, melyet bűn hegyére épitettek, s mely makacsul, várként áll a magasban, csillogásával bevonzva minden tekintetet. Vicsoritva nézhetsz tükörbe. Ott áll ő, az a kis mértéktelen, kételkedő, minden csoda elrontója: -Üdvözöllek, nafszom!
"A Napra és reggeli ragyogására,a Holdra, amikor követi,a nappalra, amely fényessé teszi,és az éjszakára, amikor befedi!Az égboltra és arra, aki építette,a földre és arra, aki kiterítette,a lélekre és arra, aki megformálta,és sugallta néki a bűnösségét és az óvakodását!Boldog, aki megtisztítja azt,és csalódott az, aki megrontja."(91:1-10)
